A kérdésre a válaszom az, hogy igen. De, hogy miért, azt az ebben kételkedőknek örökbefogadó édesanyák szavaival szeretném megmagyarázni. Mielőtt Rékától, Judittól és Évától idéznék, valamit le kell írnom. Az örökbefogadó apa és anya nem olyan hivatás, mint orvosnak vagy tanárnak lenni. Úgy hivatás, mint szülőnek, de mégis más. Ehhez a hivatáshoz különleges lelkialkat kell. Hogy milyen ez a lelki alkat? Nos, ebből a cikkből megismerheted.

Saját útra találnak

Réka és férje nem hozott világra saját gyermeket. Mindent megpróbáltak, amit orvosilag lehetett, de aztán jött egy súlyos betegség.

„Amikor a melonómát diagnosztizálták – mondta Réka –, akkor hagytam fel azzal, hogy orvostól orvosig járjak, és a megoldást keressem. Azt mondtam, hogy ezt a helyzetet el kell fogadnom. Nem megoldanom kell, hanem elfogadnom… Akkor hát legyen családunk más úton; fogadjunk örökbe kisbabát… Amikor ezt eldöntöttük, akkor megéreztük, hogy ez az, amit szeretnénk, hogy ez a mi utunk.”

Az örökbefogadók sajátos képességei

Akik gyermeket fogadnak be mind képesek áldozatokat hozni. De van valami, amiben az örökbefogadók mindenkinél jobbak. Éva ezt a képességét így írja le.

„Elkezdtünk áhítozni egy babára… (Mivel minden erőfeszítés hiábavaló volt kialakult bennük) az a csodálatos képesség, hogy elengedjük a saját gyermek iránti vágyat.” (Mikor pedig el kezdtek járni az örökbefogadást előkészítő tanfolyamra, akkor még egy csoda történt.) Elmeséltem a többieknek a kálváriámat. Teljesen őszintén beszéltem magamról idegen emberek előtt.”

Ebből könnyű megállapítani, hogy az örökbefogadók három nagy ajándékkal gazdagabbak. Képesek elfogadni a megváltoztathatatlant, képesek elengedni és képesek őszintén megnyílni.

Ezeket a képességeket nem adják ingyen

Judit és férje is Éváékhoz hasonló utat járt be. De ez az út, tele volt fájdalommal. Judit egy napon kiszámolta, hogy a beültetett embriókból hányat vesztettek el. Ekkor ezt érezte:

„Úgy éreztem, hogy a méhem temető, én pedig nem akarok többé ebbe a temetőbe járni, mert nem akarok több temetést.” (Majd néhány nappal később így fogalmazott.) „Azt mondtam, ha a Jóisten ezt így nem akarja, akkor én sem akarhatom.” És ennek az elfogadásnak a házaséletre nézve egy nagyon jó következménye is lett. „Az örökbefogadás ebből a szempontból is igazi ajándék, mert megszabadítja (a szexet) a görcsös erőlködéstől, tehát fellélegezve találunk újra egymásra.”

No comment.

Hozzáférhetnek-e az örökbefogadott gyermekek a születésükkel kapcsolatos adatokhoz vagy helyesebb, ha ezeket titkosan kezelik? Helyes-e, ha a vér szerinti szülők és az általuk örökbeadott gyermekek kapcsolatban maradnak egymással?  Ha igen, akkor milyen mélységű, gyakoriságú, stb. legyen ez a kapcsolat? És egyáltalán: tudni kell-e a gyermekeknek, s ha igen, akkor mikortól, hogy kik is a vér szerinti szülők?

Az örökbefogadás szabályait és annak alapelve

Mint az örökbefogással kapcsolatos összes mozzanatnak, úgy ennek a kérdéseknek is vannak ősi előzményei, amelyek ismerete magyarázhatja, könnyítheti a ma élők jól informált döntéseinek  meghozatalát. Ezekkel már csak azért is érdemes foglalkoznunk, mert a tájékozott beleegyezés (informed consent) olyan mindent átfogó jogelv és gyakorlat, amely a modern betegjogok alapját képezi, ugyanakkor kiáltón hiánnyal követelheti alkalmazását a családjukból kikerülő gyermekek örökbefogadási eljárásában is.

Attól, hogy ennek szempontját ma még talán nem is tartja lényegesek a meddőség betegségével (Kopp Mária magatartáskutató terminus technicusa szerint a „nehezített fogantatással”) küzdők mai serege, attól még mindig marad a kérdés: vajon  a gyermek jogának és érdekének elsődlegességére tekintettel nem lenne-e kötelessége akár a nyílt, akár a titkos örökbefogadás összes résztvevőjének, hogy minden törekvésük arra irányuljon: az érintett gyermek lehetőleg minél többet megtudhasson az új családba fogadást megelőző időszak előtörténetéről, illetve az őt világra hozó szülő se érezze a gyermektől véglegesen megfosztottnak magát, mert élete nehéz szakaszában elválni kényszerült tőle.

A vagylagosság választását vagy a mellérendelés-kiegészítés  egymáshoz való viszonyát, illetve ezzel a saját álláspontunkat akkor tudjuk jól megfogalmazni, ha visszatekintünk e modern vitakérdés antik előzményeire.

Az örökbefogadás történelmi hagyományai

 A klasszikus kori Görögországban és Rómában, de Kínában és Indiában is többnyire vagy serdülőt vagy már felnőtt férfit fogadtak örökbe, hogy örökösként vállalja a nevet és birtokot utódló kedvezményezett szerepét. Ilyenkor az ügy összes szereplőjének kiléte széles körben ismert volt a nyilvánosság előtt. Ugyanez volt a helyzet a gyarmattartó Amerikában azoknál a korban még nem hivatalos eljárás keretében zajló eseményeknél, amikor a saját család működésképtelensége miatt gyermekek más családokhoz kerültek. Ezzel szemben a középkori Európában általában névtelenül történt meg a nem kívánt gyermekek efféle áthelyezése. Ha éppen nem dobták őket folyóba, vagy nem lettek oly sokféle, más módon kivitelezett újszülött-gyilkosság áldozatai, e gyermekeket faágakra függesztették vagy szerzetesi közösségek monostorainak kőből készült forgóablakába helyezték őket, ők persze mindannyiszor elveszítették a születésük előtti életidővel összefüggő múlt fontos gyökereit.

Gyermekkereskedelem vagy örökbeadás?

Miután a XIX. század derekán törvényekkel is szabályozták az örökbefogadást, bírók, szülők, és alkalmasint szociális gondozók körében bontakozott ki hosszas és gyakran különféle érzelmektől is fűtött vita arról, hogy milyen jellegű és mélységű tájékoztatást kellene adni a vér szerinti vagy az örökbefogadó szülőknek, illetve ezek gyermekeinek.

A XX. század elején az örökbefogadás többnyire nyílt formában történt. Az 1920-as években azonban néhány nő helyi újságokban kezdte hirdetni az örökbeadandó gyermekeket, sőt olykor – afféle „jó” kereskedői szokás szerint – saját összeállításban még külön (áru)kínálatot is készített belőlük.

E kihívásra válaszoltak azok a szociális gondozók, akik részint meg akarván őrizni eljárásuk vitán fölül álló hitelességét, de amellett biztosítani is akarták a saját, egyre fontosabbá váló szerepüket is, mozgalmat indítottak a titkos örökbefogadás érdekében.

E sikeres hatásgyakorlás eredményeként az állami döntéshozók hamarosan törvényeket is alkottak. Az 1900-as évek elején elsőként Minnesota Államban (USA) harcolták ki azt a rendelkezést, mely egyrészt környezettanulmány készítését írta elő, másfelől titkosította az örökbefogadással kapcsolatos teljes iratanyagot is.

Mivel más államokban is követték ezt a törvénykezést, a titkos örökbefogadások hamarosan általánosan követett gyakorlattá váltak. Mivel a titkos örökbefogadások keretében lepecsételték az eredeti születési dokumentumokat, ezek helyébe újonnan kiállított, gyakran képzelt személyeket tartalmazó iratokat tettek.

Lehetetlen megállapítani, hogy vajon hány gyermeket adoptáltak újszülötti korban, s hogy egyáltalán valaha is elmondták-e nekik, hogy örökbefogadták őket. És még ennél is reménytelenebb azt kutatni, vajon hánnyal közölték: kik voltak a vér szerinti szülők. Ettől függetlenül az idősebb gyermekeknek olykor talán tudomásuk lehetett arról, hogy őket örökbe fogadták. Ők azonban ezzel együtt sem voltak abban a helyzetben, hogy akarva-nem akarva megismerhessék a legkorábbi múlt két főszereplőjeként a biológiai apjukat és anyjukat, hiszen semmiképpen nem férhettek hozzá az ezeket igazoló iratokhoz.

A lepecsételt múlt vagyis a származásról tanúskodó iratok elzárásának egyértelmű indoka az volt, hogy az örökbefogadott gyermekek egy új család tagjai lettek, a vér szerinti szülőkkel való kapcsolat pedig veszélyeztethette volna az örökbefogadó család zavartalan működését, mentális-érzelmi függetlenségét.

Ráadásul, ha a vér szerinti szülők törvényes biztosítékot kaptak az eljárás titkosságáról, akkor az ilyen törvényi védelemben nem részesített iratanyag kapcsán joggal vethették fel a magánélet háborítatlanságának fontos szempontjait is.

Az 1930-as években egy ezzel ellentétes nézet is megfogalmazódott

Az én babám (The Chosen Baby) című könyv szerzőjeként Valentina Wasson például amellett érvelt, hogy a gyermekeknek igenis el kell mondani, hogy örökbe fogadták őket. Ahogy az minden, örökbefogadással kapcsolatos vita esetén föl szokott merülni, Wasson is a gyermek legfőbb érdeke mellett érvelt. Míg a titkos örökbefogadás szószólói az adoptáló családok biztonságát hangoztatták, ő a nyílt örökbefogadást követőkkel együtt következetesen azt emelte ki, hogy a gyermekeket egy egész életre szóló bizonytalanságérzéstől lehet megmenteni, ha tudják, kik voltak a vér szerinti szülők.

A II. világháborút követő években a nyílt örökbefogadás mellett érvelők álláspontja kapott erőre. Örökbeadottak törik meg a csendet (The Adopted Break Silence, 1954) című könyvében Jean Paton például felnőtt férfiak és nők tanúságtételeit gyűjtötte egybe. Ők mindannyian azt a gondolatot támogatták, hogy az örökbeadottaknak legalább arra legyen joguk, hogy valamit mégis megtudjanak a vér szerinti szüleikről. „Mondjátok el nekik” – érvel Paton – „igenis kezdettől mondjátok el nekik, hogy örökbefogadottak. És mondjátok el nekik azt is, hogy honnét kerültek ki és miért vannak most nálad.”

1999-ben Tennessee Állam (USA) Legfelsőbb Bírósága megerősítette azt az 1997-ből származó rendeletet, amely a felnőtt korú örökbefogadottaknak hozzáférhetővé tette a korábban titkosított iratanyag megismerését.

A bíróság indoklásában ez olvasható: „A születés mindig bensőséges egyéni, amellett közösségi esemény is. Ezért a kormányzat gondoskodik arról, hogy hosszú időn át megőrizze azokat az iratokat, amelyek a gyermekek születési idejével, helyével, a szülők kilétével kapcsolatosak. Az efféle iratanyagnak ezernyi rendeltetése van, ezek közé tartozik az is, hogy a gyermek érdeklődésétől függően lehetővé tegye számára a születési körülmények megismerését.”

A fenti törvénykezési célok csakhamar általános gyakorlattá is váltak az Amerikai Egyesült Államokban. Bár lehetetlen kinyomozni, hogy hány titkos vagy nyílt örökbefogadási eljárást bonyolítottak le, az elmúlt két évtizedben egyre növekvő számban kínálták az akár titkos, akár nyílt örökbefogadással vagy ezek különféle változataival kapcsolatos ajánlataikat az ezekre szakosodott ügynökségek. Ezek egy része – amint azt az ún. Czeizel-ügy mozzanataiból Magyarországon is megismerhettük – az örökbeadandó gyermeki személyt eltárgyiasítva ma is árucikként kezeli és ennek megfelelő, nyereségérdekeltségi szempontok szerint, kereskedelmi célú tevékenység keretében adja-veszi.

Az örökbeadás menetének amerikai gyakorlata napjainkban

Végezetül a modern gyermekereskedéssel kapcsolatos minden személyes elfogultságtól függetlenül idézzük azt a tanulmányt, amelynek szerzője ezt írja: „Amerikában az országon belüli, nyílt örökbefogadás általánosan követett gyakorlattá vált.”

A szerző ezzel arra utal, hogy napjainkra szövetségi államok egész sora hozott létre kölcsönös megállapodáson nyugvó, örökbefogadási egyezségeket. Ezek általános jellemzője az a közös nevező, amely igyekszik méltányos egyensúlyt létrehozni a vér szerinti anya magánéleti háborítatlansághoz (privacy) fűződő joga és azon vágy között, amelynek jegyében a gyermekkorukban örökbeadott felnőttek szeretnék megismerni születésük körülményeit.

Ha létezne is valamiféle általánosan elfogadott álláspont arról, hogy akár csak a nyílt, akár csak a titkos örökbefogadás lehet az egyedül üdvözítő eljárás, akkor az nem lenne más, mint valamiféle jóindulatú (vagy struccpolitikán alapuló) akarnokság ahelyett, hogy minden egyes örökbefogadás esetén gondosan mérlegelnénk az  abban részt vevő személyek (közülük ki nem hagyhatóan: a főszereplő gyermek) sajátos és kiegyensúlyozottságra törekvő igényeit.

Neked szól?

Nyílt és titkos örökbefogadásra felkészítő tanfolyamot tart az Alfa Szövetség 2017. január 6-7-8. napján Budapesten. Jelentkezés: +36 30 9226 775

Nekünk, az Alfa Szövetségnek az a meggyőződésünk, hogy minden gyermeknek a legjobb hely a saját biológiai szüleinél van. Ennek ellenére, sokszor jut arra egy fiatal nő, hogy az örökbeadáson gondolkozzon. Mi a nyílt örökbeadás gyakorlatát támogatjuk. S ha a biológiai szülő részéről örökbeadásról beszélünk, akkor a másik oldalon mi másról beszélhetnénk, mint örökbefogadásról?

Az örökbeadás és az örökbefogadás előtt

Mielőtt egy házaspár örökbefogad egy gyermeket, általában hosszú éveken át él úgy, hogy azt mondják róluk, hogy meddő házasok. Hogy ez nem esik jól nekik, azt könnyű belátni. Ugyanakkor, mi, akik segítünk örökbeadni és örökbefogadni gyermekeket megtanultuk, hogy több más olyan gondolat is van, amit nem helyes gyermektelen házaspárnak mondani.

Könyvet is kiadtunk erről

Marie Cabaud Meaney írt egy könyvet arról, hogy mi az, ami fáj annak, akinek nem lehet gyermeke. Marie és férje sokáig hordozta a meddőség keresztjét és így megkaptak minden olyan megjegyzést és kérdést, amit az emberek ilyen helyzetekben szoktak mondani. Rájöttek azonban arra, hogy sokan nem rosszindulatból szólnak hozzájuk a gyermekvállalásról hibásan, hanem csak azért, mert nincsenek vele tisztában, hogy mi esne jól egy gyermektelen nőnek és férfinek. Ezért Marie arra jutott, hogy leírja minden érintettnek, tehát olyan embereknek, akiknek a környezetében gyermektelen házaspárok élnek, hogy milyen megközelítésektől tartózkodjanak.

Ne próbáld kitalálni, hogy Isten miért nem adott gyermeket!

Az emberek gyakran értelmet szeretnének adni a szenvedésnek, saját és mások szenvedésének is. Ilyenkor hajlamosak „Isten fejével” gondolkozni. Volt, aki egy meddő asszonynak azt találta ki, hogy ő biztos azért nem kapott gyermeket, mert elkényeztette volna. Micsoda fájdalom ezt hallani! Aki hívő, az sem lát bele a Teremtő gondolataiba. Ilyen nagy baj esetén pedig, jobb hallgatni, mint tippelgetni Isten nevében.

Ne akarjatok mindenképpen tanácsot adni!

Higgyük el, a gyermektelen házaspárok átolvassák az egész szakirodalmat. Tudásuk, talán, túl nagy is a témában. Ugyanakkor az együttérzésből sosem elég. Ezért, ha valahogyan kialakul egy beszélgetés a meddőségről, ne ötleteket adjunk, hanem mondjuk egyszerűen azt, hogy „Sajnálom, hogy nincs babátok.”.

Ne mi hozzuk föl a témát!

Meddő asszonyok gyakran érzik azt, hogy akik az állapotukról kérdeznek, azok egyszerűen csak kíváncsiskodnak. Ez nekik fájdalmat okoz. Senki sem szereti, ha „kutászkodnak” az életében. Éljünk boldogan, ha nekünk vannak, mert lehettek, gyermekeink és ne beszéljünk az abortusz káros hatásairól, hátha azért nem lehet az asszonynak babája, mert neki korábban abortusza volt.
Ne hozzunk föl korábban meddő, de aztán mégis gyermekkel megáldott szülőkről példákat!
Nagy a kisértés, hogy meddő pároknak mások „sikertörténeteit” mondjuk el. Ha lehet, ezeket a történeteket tartsuk meg magunknak. Egyrészt azért, mert ez fölfesthet egy ábrándot, amiből aztán soha sem lesz valóság. Másrészt azért, mert van olyan, aki 100 %-ig biztos, hogy meddő. Neki meghallgatni mások „csodáit” fájdalmas esemény.

De akkor mit mondjunk?

Ez jó kérdés, de van egy ezt megelőző kérdés is, mégpedig az, hogy mikor mondjunk bármit is. A fő szempont itt, hogy ne mi kezdeményezzük a beszélgetést. Vegyük nagy megtiszteltetésnek, ha egy meddő asszony vagy egy meddő férfi megnyílik és meddőségéről beszél. Ekkor nagyon leleményesnek kell lennünk. Arra, hogy ebben az esetben miként szóljunk, nincs recept. A legjobb, ha valamilyen módon éreztetjük, hogy együtt érzünk vele. A biológiai részleteket ne firtassuk, de óvatos kérdéseket azért föltehetünk. Például, hogy mióta tudod, hogy nem lehet gyermeked. Vagy, hogy gondolod, hogy ez nagyon nehéz lehet. Ilyenkor mély érzéseket és gondolatokat ismerhetünk meg.

Ennek a bejegyzésnek az alapja
Marie Cabaud Meaney: A meddőség keresztje, kiadta az Alfa Szövetség
Életre fel!

A második bejegyzés azt a célt szolgálja, hogy lássuk, miként ad reklámokat a blog.hu.

Ez egy próba bejegyzés. Ha ezt könnyű olvasni, akkor minden rendben.