Hozzáférhetnek-e az örökbefogadott gyermekek a születésükkel kapcsolatos adatokhoz vagy helyesebb, ha ezeket titkosan kezelik? Helyes-e, ha a vér szerinti szülők és az általuk örökbeadott gyermekek kapcsolatban maradnak egymással?  Ha igen, akkor milyen mélységű, gyakoriságú, stb. legyen ez a kapcsolat? És egyáltalán: tudni kell-e a gyermekeknek, s ha igen, akkor mikortól, hogy kik is a vér szerinti szülők?

Az örökbefogadás szabályait és annak alapelve

Mint az örökbefogással kapcsolatos összes mozzanatnak, úgy ennek a kérdéseknek is vannak ősi előzményei, amelyek ismerete magyarázhatja, könnyítheti a ma élők jól informált döntéseinek  meghozatalát. Ezekkel már csak azért is érdemes foglalkoznunk, mert a tájékozott beleegyezés (informed consent) olyan mindent átfogó jogelv és gyakorlat, amely a modern betegjogok alapját képezi, ugyanakkor kiáltón hiánnyal követelheti alkalmazását a családjukból kikerülő gyermekek örökbefogadási eljárásában is.

Attól, hogy ennek szempontját ma még talán nem is tartja lényegesek a meddőség betegségével (Kopp Mária magatartáskutató terminus technicusa szerint a „nehezített fogantatással”) küzdők mai serege, attól még mindig marad a kérdés: vajon  a gyermek jogának és érdekének elsődlegességére tekintettel nem lenne-e kötelessége akár a nyílt, akár a titkos örökbefogadás összes résztvevőjének, hogy minden törekvésük arra irányuljon: az érintett gyermek lehetőleg minél többet megtudhasson az új családba fogadást megelőző időszak előtörténetéről, illetve az őt világra hozó szülő se érezze a gyermektől véglegesen megfosztottnak magát, mert élete nehéz szakaszában elválni kényszerült tőle.

A vagylagosság választását vagy a mellérendelés-kiegészítés  egymáshoz való viszonyát, illetve ezzel a saját álláspontunkat akkor tudjuk jól megfogalmazni, ha visszatekintünk e modern vitakérdés antik előzményeire.

Az örökbefogadás történelmi hagyományai

 A klasszikus kori Görögországban és Rómában, de Kínában és Indiában is többnyire vagy serdülőt vagy már felnőtt férfit fogadtak örökbe, hogy örökösként vállalja a nevet és birtokot utódló kedvezményezett szerepét. Ilyenkor az ügy összes szereplőjének kiléte széles körben ismert volt a nyilvánosság előtt. Ugyanez volt a helyzet a gyarmattartó Amerikában azoknál a korban még nem hivatalos eljárás keretében zajló eseményeknél, amikor a saját család működésképtelensége miatt gyermekek más családokhoz kerültek. Ezzel szemben a középkori Európában általában névtelenül történt meg a nem kívánt gyermekek efféle áthelyezése. Ha éppen nem dobták őket folyóba, vagy nem lettek oly sokféle, más módon kivitelezett újszülött-gyilkosság áldozatai, e gyermekeket faágakra függesztették vagy szerzetesi közösségek monostorainak kőből készült forgóablakába helyezték őket, ők persze mindannyiszor elveszítették a születésük előtti életidővel összefüggő múlt fontos gyökereit.

Gyermekkereskedelem vagy örökbeadás?

Miután a XIX. század derekán törvényekkel is szabályozták az örökbefogadást, bírók, szülők, és alkalmasint szociális gondozók körében bontakozott ki hosszas és gyakran különféle érzelmektől is fűtött vita arról, hogy milyen jellegű és mélységű tájékoztatást kellene adni a vér szerinti vagy az örökbefogadó szülőknek, illetve ezek gyermekeinek.

A XX. század elején az örökbefogadás többnyire nyílt formában történt. Az 1920-as években azonban néhány nő helyi újságokban kezdte hirdetni az örökbeadandó gyermekeket, sőt olykor – afféle „jó” kereskedői szokás szerint – saját összeállításban még külön (áru)kínálatot is készített belőlük.

E kihívásra válaszoltak azok a szociális gondozók, akik részint meg akarván őrizni eljárásuk vitán fölül álló hitelességét, de amellett biztosítani is akarták a saját, egyre fontosabbá váló szerepüket is, mozgalmat indítottak a titkos örökbefogadás érdekében.

E sikeres hatásgyakorlás eredményeként az állami döntéshozók hamarosan törvényeket is alkottak. Az 1900-as évek elején elsőként Minnesota Államban (USA) harcolták ki azt a rendelkezést, mely egyrészt környezettanulmány készítését írta elő, másfelől titkosította az örökbefogadással kapcsolatos teljes iratanyagot is.

Mivel más államokban is követték ezt a törvénykezést, a titkos örökbefogadások hamarosan általánosan követett gyakorlattá váltak. Mivel a titkos örökbefogadások keretében lepecsételték az eredeti születési dokumentumokat, ezek helyébe újonnan kiállított, gyakran képzelt személyeket tartalmazó iratokat tettek.

Lehetetlen megállapítani, hogy vajon hány gyermeket adoptáltak újszülötti korban, s hogy egyáltalán valaha is elmondták-e nekik, hogy örökbefogadták őket. És még ennél is reménytelenebb azt kutatni, vajon hánnyal közölték: kik voltak a vér szerinti szülők. Ettől függetlenül az idősebb gyermekeknek olykor talán tudomásuk lehetett arról, hogy őket örökbe fogadták. Ők azonban ezzel együtt sem voltak abban a helyzetben, hogy akarva-nem akarva megismerhessék a legkorábbi múlt két főszereplőjeként a biológiai apjukat és anyjukat, hiszen semmiképpen nem férhettek hozzá az ezeket igazoló iratokhoz.

A lepecsételt múlt vagyis a származásról tanúskodó iratok elzárásának egyértelmű indoka az volt, hogy az örökbefogadott gyermekek egy új család tagjai lettek, a vér szerinti szülőkkel való kapcsolat pedig veszélyeztethette volna az örökbefogadó család zavartalan működését, mentális-érzelmi függetlenségét.

Ráadásul, ha a vér szerinti szülők törvényes biztosítékot kaptak az eljárás titkosságáról, akkor az ilyen törvényi védelemben nem részesített iratanyag kapcsán joggal vethették fel a magánélet háborítatlanságának fontos szempontjait is.

Az 1930-as években egy ezzel ellentétes nézet is megfogalmazódott

Az én babám (The Chosen Baby) című könyv szerzőjeként Valentina Wasson például amellett érvelt, hogy a gyermekeknek igenis el kell mondani, hogy örökbe fogadták őket. Ahogy az minden, örökbefogadással kapcsolatos vita esetén föl szokott merülni, Wasson is a gyermek legfőbb érdeke mellett érvelt. Míg a titkos örökbefogadás szószólói az adoptáló családok biztonságát hangoztatták, ő a nyílt örökbefogadást követőkkel együtt következetesen azt emelte ki, hogy a gyermekeket egy egész életre szóló bizonytalanságérzéstől lehet megmenteni, ha tudják, kik voltak a vér szerinti szülők.

A II. világháborút követő években a nyílt örökbefogadás mellett érvelők álláspontja kapott erőre. Örökbeadottak törik meg a csendet (The Adopted Break Silence, 1954) című könyvében Jean Paton például felnőtt férfiak és nők tanúságtételeit gyűjtötte egybe. Ők mindannyian azt a gondolatot támogatták, hogy az örökbeadottaknak legalább arra legyen joguk, hogy valamit mégis megtudjanak a vér szerinti szüleikről. „Mondjátok el nekik” – érvel Paton – „igenis kezdettől mondjátok el nekik, hogy örökbefogadottak. És mondjátok el nekik azt is, hogy honnét kerültek ki és miért vannak most nálad.”

1999-ben Tennessee Állam (USA) Legfelsőbb Bírósága megerősítette azt az 1997-ből származó rendeletet, amely a felnőtt korú örökbefogadottaknak hozzáférhetővé tette a korábban titkosított iratanyag megismerését.

A bíróság indoklásában ez olvasható: „A születés mindig bensőséges egyéni, amellett közösségi esemény is. Ezért a kormányzat gondoskodik arról, hogy hosszú időn át megőrizze azokat az iratokat, amelyek a gyermekek születési idejével, helyével, a szülők kilétével kapcsolatosak. Az efféle iratanyagnak ezernyi rendeltetése van, ezek közé tartozik az is, hogy a gyermek érdeklődésétől függően lehetővé tegye számára a születési körülmények megismerését.”

A fenti törvénykezési célok csakhamar általános gyakorlattá is váltak az Amerikai Egyesült Államokban. Bár lehetetlen kinyomozni, hogy hány titkos vagy nyílt örökbefogadási eljárást bonyolítottak le, az elmúlt két évtizedben egyre növekvő számban kínálták az akár titkos, akár nyílt örökbefogadással vagy ezek különféle változataival kapcsolatos ajánlataikat az ezekre szakosodott ügynökségek. Ezek egy része – amint azt az ún. Czeizel-ügy mozzanataiból Magyarországon is megismerhettük – az örökbeadandó gyermeki személyt eltárgyiasítva ma is árucikként kezeli és ennek megfelelő, nyereségérdekeltségi szempontok szerint, kereskedelmi célú tevékenység keretében adja-veszi.

Az örökbeadás menetének amerikai gyakorlata napjainkban

Végezetül a modern gyermekereskedéssel kapcsolatos minden személyes elfogultságtól függetlenül idézzük azt a tanulmányt, amelynek szerzője ezt írja: „Amerikában az országon belüli, nyílt örökbefogadás általánosan követett gyakorlattá vált.”

A szerző ezzel arra utal, hogy napjainkra szövetségi államok egész sora hozott létre kölcsönös megállapodáson nyugvó, örökbefogadási egyezségeket. Ezek általános jellemzője az a közös nevező, amely igyekszik méltányos egyensúlyt létrehozni a vér szerinti anya magánéleti háborítatlansághoz (privacy) fűződő joga és azon vágy között, amelynek jegyében a gyermekkorukban örökbeadott felnőttek szeretnék megismerni születésük körülményeit.

Ha létezne is valamiféle általánosan elfogadott álláspont arról, hogy akár csak a nyílt, akár csak a titkos örökbefogadás lehet az egyedül üdvözítő eljárás, akkor az nem lenne más, mint valamiféle jóindulatú (vagy struccpolitikán alapuló) akarnokság ahelyett, hogy minden egyes örökbefogadás esetén gondosan mérlegelnénk az  abban részt vevő személyek (közülük ki nem hagyhatóan: a főszereplő gyermek) sajátos és kiegyensúlyozottságra törekvő igényeit.

Neked szól?

Nyílt és titkos örökbefogadásra felkészítő tanfolyamot tart az Alfa Szövetség 2017. január 6-7-8. napján Budapesten. Jelentkezés: +36 30 9226 775